Vajon a halaktól származik az ember? 2. rész

 

A halak kijövetelének szelekciós indokoltságai

Ragadozóktól való menekülési ösztön, mint hajtóerő. Vízi ragadozók /dagállyal érkező/, lepény és tűzhalak /stb./ kergetésétől való megszabadulás. Ha ez igaz volna, miért nem jött ki már az összes hal a szárazföldre? Na és honnan van neki menekülési ösztöne? Amikor a horgász a vízparton elengedi a halat, az miért befelé igyekszik a vízbe, miért nem kifelé a partra?

Na és milyen menekülési ösztön az, amely a túlélést messze meghaladó kipusztulás /hosszú távon történő átalakulás/ esélye felé hajtja a fajt, mintsem a rövid távú túlélés felé?! Mert a túlélése egy halnak inkább van a vízben az anatómiai felépítése alapján, mintsem a szárazföldön kellő anatómiai felépítés híján!!!

Pl. milyen szintű túlélést biztosít egy szárazföldi állatnak vagy az embernek, ha egy menekülő tigris elől a tengerbe menekül? Amíg az anatómiai felépítése a vízi életvitelhez idomul, hogyan él túl? Ha prédává válástól való félelem hatására másztak ki a halak a vízből, pl. a nyúl miért nem mászik fára ugyanezen okból? Miért nem kezd anatómiai átalakulásba, hogy a saját védelme érdekében egy másfajta életteret meghódítson?

A vízből való kikergetés annyi, mint a vízbe való bekergetés, a fára fölkergetés, a fáról történő lekergetés. Egy állatnak a kergetése elegendő szelekciós hatás arra, hogy a teljes szervezeti rendszerét, anatómiai felépítését megváltoztassa? Na és pl. a nagyragadozók prédaállatai miért nem kezdenek fajanatómiai átalakulásba, hogy megszabaduljanak üldözőik elől? Csak a halak tudták ezt megtenni, vagy megtették ezt helyettük az evolucionisták, hogy ezzel az emberré válás evolúciós dajkameséjének hitelt szerezzenek?

A farokúszók megerősödése elősegíti a kőről kőre ugrálást a kopoltyúlégzés megmaradása ellenére. [Meg se merem kérdezni, amíg a farokúszók nem erősödtek meg, mi segítette elő a kőről köre ugrálást? Hogyan ért rá a vízben, netán a kövön arra várni, amíg a farokúszók megerősödtek? Ha anélkül is túlélt, hogy lehetett a túlélés záloga az, amivel nem is rendelkezett?

Minek olyasmit erősíteni, amire nincs is szükség a túléléshez? Honnan tudta, hogy neki mire van szüksége a túléléshez? Ha csak a farokúszóra koncentrált, elég nagy pancser lehetett, amikor számtalan más anatómiai funkció megléte egyidejűleg szükséges. Vagy ezeket a funkciókat direkt nem részletezik, hogy könnyebben átsiklódjon a természetes kiválasztódás szűrőjén a szárazföld meghódítására vetemedett vízi élőlény?]

Új élelemforrás a szárazföldön. Ellentmondó tényező, hogy rengeteg vízi hüllőt és emlőst pont a vízben található élelem vonz magához, ilyenek a leguánok, a tengeri kígyók és a tengeri vidrák, stb. Ezek a fajok inkább szembenéznek a veszéllyel a több élelem reményében. Hogy némely halaknak táplálkozási nehézségek miatt volt szükségük a vízről a földre való áttérésre, nos ennek a forgatókönyvnek nincs bizonyítéka. Ha éhezés az ok, akkor a változás a táplálkozással kapcsolatban jelent szelekciós nyomást, nem a mozgásrendszerre /stb./. A szelekciós nyomásnak és az azt kiváltó hatásnak összefüggésben kell lennie.

Ha egy tehén tejtermelésének növelésére gyakorolsz szelekciós nyomást, akkor az nagy valószínűséggel nem a járására lesz hatással. Egy szobában a függönyre gyakorolt szelekciós nyomás többnyire a fény ki-be áramoltatásával kapcsolatos, és nem kavarjuk vele a levegőt, mint a legyezővel. Egy halra gyakorolt nyomás a táplálkozással kapcsolatban esetleg a szája alakját vagy az emésztését érinti variálódási szinten, de nem több teljesen más funkciót betöltő testrészét.

Ha az a szelekciós nyomás rajtad, hogy tanulj angolul, a válaszod nem az lesz, hogy szakállt növesztesz, vagy pocakot, ha meg kiköltözöl az erdőbe és rendszeresen vizet kell hoznod a patakról műanyag kannákban és ráadásul gyalog, azzal a vízhordással kapcsolatos izomzatod fog nőni, és nem a tánctudásod, vagy fütyülési képességed.

Ha pl. egy szamárnak sokszor direkt a farkára lépsz, ezzel szelekciós nyomást gyakorolsz rá, legfeljebb hangosabban iázik és erősödik a lábizma, mivel gyakran visszarúg, te meg tele leszel kék-zöld foltokkal, de más területen nem lesz hatással rád. Esetleg néhány tapasztalattal gazdagabb leszel.

Fokozatosan nőttek a lábaik. Számos szerv és rendszer létfontosságú az élőlények számára. Ezért nincs idő, hogy az élőlények arra várjanak, hogy ezek fokozatosan fejlődjenek ki rajtuk. Teljességgel lehetetlen, hogy a szervek és struktúrák fokozatosan alakuljanak ki rajtuk. A legtöbb ilyen szerv csak akkor működik, ha egészében létezik - ellenben kifejlődésük közbeeső szakaszaiban haszontalan szerveknek bizonyulnak, amiket a természetes kiválasztódás ki kell hogy selejtezzen.

Egy fokozatosan növő láb fokozatos túlélést jelent. Kevésbé kifejlett láb kevésbé jelent túlélést. A túlélés fokozata a kifejlődés fokozatával arányos. De ha valaki találkozott már a túlélés kicsi fokozatával, amely elegendőnek bizonyult, az a fejlettség további növekedését feleslegessé teszi. A túlélőképesség igénye határozza meg a fejlődés mértékét.

A gond ezzel az, hogy a túlélőképességnek az igényét a fejlődés nem tudja letapogatni, hogy ahhoz igazodjon. Hanem az vagy megvan, vagy nincs meg, Ha pedig nincs meg, akkor az hogyan biztosítson túlélést? Hogyan élsz túl, ha azt sem tudod, mi kell a túléléshez? Csak nem kötött gúzsba az evolucionista barbarizmus, amely a túlélés feltételeként nem a /törzs/fejlődés végtermékét határozza meg, hanem anblokk a /törzs/fejlődés meglétét magát?

Mióta azonos a genetikai változás a túléléssel? Mióta garancia a genetikai változás a túlélésre? Hipp-hopp, egy-két genetikai hiba, és létrejön a liba. Meg minden. Minden létező élőlény minden porcikáját a hasznot rejtő genetikai hibák hozták létre. /Így a darwinizmus./ Az operaházban szimfonikus zenekar játssza a szebbnél szebb szimfóniákat, amiket a hangjegyek véletlen önszerveződése szervezett be a kottafüzetbe. És a kottafüzet diktálja a karmesternek, hogy milyen karlendítéseket végezzen a pódiumon.

Tévedés ne essék, nem a karmester dirigál, hanem véletlenül önszerveződött hangjegyek a kottafüzetben. Az anyag uralja a szellemet, nem a szellem az anyagot. Az ősember filozófia tündöklése a XXI. században: - Nem az ősember találta fel a kőbaltát, hanem a kőbalta az ősembert. Mi mindannyian a kőbalta termékei vagyunk! [A kőbalta nagymamája volt az anyag, a nagypapája meg az anyag véletlen viháncolása]. Suhog a kőbalta, ki tudja hol áll meg, a kőbalta-filozófia kit, hogyan talál meg?

Vajon kinek hódolsz be, a kőbaltának vagy a szellemnek? Mert az a te istened! Az a te pórázod, amely vonz és taszít téged a porba, ahonnan jöttél, vagy emel a szellem magaslatába, ahová az arra méltók útja vezet!

A halak légzőrendszere. Az elmélet szerint a halakban lévő úszóhólyagok a tüdők logikai előfutárainak tekinthetők. A tüdőt nem igénylő halak állítólag az evolúciós történelem korai szakaszában tesztelték a tüdőt. Amikor tüdőre volt szükség a föld meghódítása érdekében, a géneknek csak be kellett kapcsolniuk.

Ha a filozófia a gének háttérapparátusára építkezik, akkor az az összetett rendszer kiszélesítését jelenti, ami a szervezettséget és egymásrautaltságot csak még jobban bonyolítja, és a véletlen folyamatok lehetségességét sorvasztja. Ha minden egymás után következő lépés az őt megelőzőben gyökerezik, akkor kell lennie egy láthatatlan szellemi kapocsnak, ami a gének egymásra épülő szervezését összeköti és rendszerszinten koordinálja.

Azonban a genetikai kapcsolódásokat nem lehet egy adott szerve leredukálni, mint ahogy az igazi belgyógyászat sem a beteg szervezet egyetlen részegységére összpontosít, hanem egyszerre az egészre. Amint a betegség is a szervezeti rendszerbe van ágyazva, a túlélést fenntartó egészség és anatómiai stabilitás ugyanúgy. Tehát csak a légzésre összpontosítani a halak esetében egy sántító elvonatkoztatás a túlélőképességet biztosító rendszer egészétől.

A levegő jelentősen több oxigént tartalmaz, mint a víz, a halak légzőapparátusa pedig erre van beállva, nem a szárazföldi viszonyokra. A vízben a kopoltyúkon keresztül történik a véráramba történő oxigénfelvétel, és a metabolikus salakanyagok, a szén-dioxid és nitrogén-tartalmú ammónia leadása, azzal van összefüggésben, azzal párhuzamos, és nem szárazföldi viszonyokhoz van igazítva. Nem lehet önkényesen fölcserélni sem a körülményeket, sem a körülmények által megszabott módozatot.

A kopoltyúk nagyon vékony membránjai dehidratálódásának veszélye a halat nyilván nem a vízben fenyegeti, amely az ő élettere, hanem a szárazföldön, amely neki egy testidegen környezet, ha oda anatómiai felépítésének illetéktelensége ellenére kimerészkedik. A körülmények, a környezet, a szél, /stb./ hatására a kopoltyúk kiszáradnak, és a vízi közegre beállított oxigénfelvételhez kapcsolt káros szennyező anyagok leadása hiányt szenved.

A halak rövid élettartama nem engedi meg számukra egy olyan alternatív rendszer hosszú időn át történő kifejlődését, amely az oxigén és szén dioxid cserét a levegő belégzése által valósítja meg, nem pedig a vízben, az ő eredeti életterükben. Próbáljon meg egy nehézbúvár oxigén összeköttetés nélkül a tenger fenekére merülni, ugyanez a kopoltyús halnak a szárazföldi közegbe kimerészkedni.

Viszont a kettős életterű halak anatómiai készültsége pontosan olyan, mint amikor az embernek van egy bakancsa a hegymászáshoz, és egy sítalpa a hóban való közlekedéshez, amit a bakancsra csatol. A bakancs is kész állapotban van, meg a sítalp is, nem akkor megy ki vele az ember a nyílt terepre, amikor még a kifejlesztésük részleges állapotában vannak.

Ahogy a túrabakancs a földútra való, a sítalp meg a hóra, a kopoltyú is a vízre, a tüdő meg a szárazföldre. Olyan, hogy a tüdős halaknak kezdetleges tüdejük volna az éppen formálódó úszóhólyag és egy légzőszerv között, ez pont olyan badarság, mint azt feltételezni, hogy létezik félig kész bakancs és sítalp keveréke, amit a mérnökök útközben tesztelnének és fejlesztenének készre.

Hogy a tüdős halak /kétéltűek/ ott élnek túl, ahol vannak, és ott tesztelik a saját anatómiai felkészültségüket, ahol élnek, mutatja, hogy a fejlettségük tekintetében nincsenek lemaradva, és hátrányt sem szenvednek. Ha így állna a helyzet, már nem volnának tüdős halak, hanem régen kiselejteződtek volna.

Radikális változásokat nem lehet útközben kivitelezni, márpedig egy halnak egy teljesen más élettérbe való behatolása, és egy teljesen más anatómiai felépítésre való átállása igen radikális változásnak tekinthető. Nyilván a darwinista filozófiának érdeke a halat egy teljesen más élettérbe átsiklatni konfliktusmentesen, ezért a tudomány nevében, de a hitükkel átszippantják, és az akaratukkal meg átlökik a túloldalra.

A filozófia a halnak dobott életmentő kötél, tehát a halból kifejlődött szárazföldi hódítót a filozófia élteti, nem a tudományos tények. Tedd ki a pontyot a bokorba, hagyd magára, és menj vissza érte pár nap múlva. Ha belekezd az anatómiai átalakulásba, akkor van esély rá, hogy majd később úgy fog szaladni, bizony útól se éred. De ha a körülmények kedvezőtlen volta miatt amortizálódik, sőt netán olyan döglött-féle állapotot mutat, akkor már nem csak a halászlébe nem lesz jó, de a filozófiát is kikezdi, komoly kritikával illeti. És ez valódi tudomány, mert számtalan megismételt kísérlet ugyanide vezet, míg a halak kalandozását a kéktúra útvonalon semmi nem támasztja alá!

Átmeneti fajok vagy fajok közti átmenetek?

„Nincsenek átmeneti maradványok a rhipidistian halak (amelyek kedvenc elképzelése szerint a négy végtaggal rendelkező gerincesek ősei) és a korai kétéltűek között.” /Robert L. Carroll paleontológus/

„Annak ellenére, hogy a teknősök sokkal több és jobb állapotban megőrzött maradványt hagytak maguk után, mint a gerincesek, egyetlen átmeneti forma sem található, amely a teknősök és az állítólagosan belőlük fejlődött egyéb hüllőkre utalna.” /Encyclopédia Britannica, 1992. c. 26, ss. 704-705/

„Körülbelül ötven évvel ezelőttig az evolucionisták azt hitték, hogy valóban létezik ilyen /félig vízi, félig szárazföldi/ élőlény. Ez a hal, a Coelachanth /*, amelynek korát 410 millió évre becsülték, volt szerintük az átmeneti alak, amelynek kezdetleges tüdeje, fejlett agya, emésztési és keringési rendszere volt, amelyek képesek voltak a szárazföldön is működni, sőt, a maga kezdetleges módján még járni is tudott. Ezeket az anatómiai magyarázatokat vitathatatlan igazságként fogadták el az 1931-as évek végéig. A Coelacanth igazi átmeneti alak volt, amely a víz és a szárazföld közötti összekötő láncszem és átmeneti forma volt.

Azonban 1938. december 22-én nagyon érdekes felfedezést tettek az Indiai-óceánon. Kifogták a Coelacanth család egyik tagját, amelyekről eddig azt állították, hogy hetvenmillió évvel ezelott kihalt átmeneti alak volt! Az eleven Coelacanth felfedezése bizonnyal komoly sokkot jelentett az evolucionistáknak. Az evolucionista régész, J. L. B. Smith azt mondta, hogy akkor sem lepődött volna meg jobban, ha egy élő dinoszaurusszal találkozik. És a rá következő években ugyanennek a halnak még körülbelül 200 példányát fogták ki a világ különböző részein.

Az eleven Coelacanth példányok is azt bizonyítják, hogy milyen messzire képesek elmenni az evolucionisták elméleti feltételezéseikben. Amikor még nem kerültek elő élő példányok, akkor is számos különböző elmélet létezett arról, hogy valóban volt-e ennek a halnak kezdetleges tüdeje és fejlett agya.

Az a szerv, amelyről az evolucionisták feltételezték, hogy primitív tüdő, valójában egy zsírzsák. Valamint a Coelacanth, amelyről azt állították, hogy »a hüllők közvetlen őse, amely kész arra, hogy a tengerből a szárazföldre költözzön«, egy olyan mélytengeri hal, amely az óceán legalsó rétegeiben él, és 180 méternél jobban sohasem közelíti meg a felszínt.” /Harun Yahya: Az evolúciós csalás, 5. fejezet: A víz és a szárazföld közötti átmenet meséje/

Ha az ősi fajok csökevényességük miatt haltak ki, akkor a fosszíliáknak ezt tükrözniük kéne, de ha ez volna a helyzet, akkor ma is számtalan átmeneti, kiforratlan élőlénynek kellene lenne, mivel szerintük az evolúció olyan mint a páternoszter lift, sosem áll le. Ellenben az igazság az, hogy nem a fajok kifejlődése nem áll le, hanem a környezeti változásokhoz való finomodásuk /valamilyen mértékhez való igazodás művészete/ folyamatosan fennálló.

Olyan ez, mint az emberi arckifejezés. Az arc mindig emberi arc marad, de a külső és belső körülmények hatására változik: mosolygó, nevető, vihogó, szomorú, síró vagy kétségbeesett, netán fapofát mutató. Ki gondolná, hogy más fajhoz tartozik egy kuncogó arckifejezésű ember, és egy másik fajhoz az, akit a fogfájása gyötör.

A hoppon maradt evolucionista arckifejezése sem támasztja alá a törzsfejlődés elméletét, mivel az arcán lévő sok apró mimikri változás soha nem vezet nagy léptékű átalakuláshoz, pl. nem válik majommá, vagy majomszerű lénnyé. /Leszámítva a filozófia eszmei értékének állatias színvonalát!/ Ugyanígy nem válik a majomszerű lény sohasem emberré, és a mikroevolúcióból /faji változatból/ sem lesz sohasem makroevolúció /új faj./

Egy sima vihogás vagy sírógörcs, lapos kúszás, háton úszás vagy szárnyverdesés nem vált ki teljes rendszer átalakulást, még ha hosszan tartó is. Akkor vajon mi váltotta ki a Tiktaalik néven ismert 375 millió éves fosszilis hal állítólagos átmeneti formává válását?

Na és hol vannak a ma megfigyelhető átmeneti formák, amelyek az éppen köztes állapotban lévő kifejlődés mozzanatait mutatják? Mivel a filozófia szerint az evolúció nagy kapacitású folyamata nem állt le, hanem az egy befejezetlen, állandóan mozgásban lévő folyamat, ma ugyanúgy létezniük kell ilyen alakzatoknak. De nem csak egy-kettőnek, hanem ahány faj van, legalább annyinak.

Mivel szerintük a fajok nem stabilak, nem állandóak, hanem úgy terjeszkednek, mint a napon kúszó árnyék, terjeszkedésük folytán állandó forrásban, átalakulásban kell lenniük. S mivel mindezek igen hosszú folyamatot jelentenek, kellene olyan lényeknek lenniük, amelyeknek átalakulását éppen derékban kapjuk el, vagy az elején, vagy a végén. [Persze, ha hitelt adunk az új fajkialakulások evolucionista teóriájának, rögtön annak ellentmondását is meg kell állapítanunk, hiszen hogyan lehet új fajról beszélni, ha maga az újjá válás egy megállíthatatlan folyamat?!]

Hasonlóan a csillagok fényéhez, azokat sem a teljes valóságukban látjuk, hanem a hozzánk érő fényük állapotában látjuk őket. Ha a fajok állandó átalakulásban vannak, akkor amit látunk, azok sem lehetnek mintegy rögzült pillanatkép állapotban, hanem nyúlniuk kell, mint az árnyék. Ha a Tiktaalik a múlt ma megfigyelhető átmeneti fosszíliája, akkor ma is kell lennie olyan élőlényeknek, amelyek majd 375 millió év múlva mutatják a múlt átmeneti fosszíliáit. Csakhogy azok nekünk nem a múlt, de nem is a jövő, hanem a jelen.

Ha ma nincsenek olyan átmeneti élőlények, amelyek millió évek múlva jelentik a ma fosszíliáit, akkor milyen alapon állítják, hogy nekünk vannak olyan átmeneti fosszíliáink, amelyek a millió éves múltbeli fosszíliákat mutatják. Ha ma nincsenek ilyen kifejlődésben lévő köztes fajok, a múltban sem lehettek, különben az egész évmilliós törzsfejlődés egy fantáziadús elméleti gagyi termék, és olyan, mint a Hippolit a lakáj című filmben a hippodrom – semmi értelme!

Hanem ami van, azok egyrészt mint élő kövületek léteznek, mint pl. a bojtos úszós hal, amire ráfogták, hogy az egyik vízi elődje a szárazföldi élőlényeknek, miközben ma is halként léteznek, ráadásul jó mélyen úsznak az óceánban, és nem kódorognak a vízfelszín és a szárazföld közelében. Másrészt meg amit megfigyelhetünk, az mind sima anatómiai finomodás /valamilyen mértékhez való igazodás művészete/ a teljes szervrendszer érintése nélkül.

Mint az arcgrimasz változása, de maga az arc arc marad. Változik a csőr, de a pinty pinty marad. Rezisztenssé lesz a baktérium, de baktérium baktérium marad. Százféle torz formát ölt a gyümölcslégy, de a gyümölcslégy gyümölcslégy marad. /Stb./ Az összetett, bonyolult, harmonikus és precízen összehangolt működésű, az egész testet sejt szinten és idegi összeköttetésen áthálózó szervezeti rendszer stabil marad, de van benne egy rugalmas képlékenység a szükség szerinti változékonyságra.

Nagyon jó példa erre a kaméleon színeváltozása. Az evolúció elmélete szerint a kicsi genetikai változások idővel összeadódnak, és hosszú távon ezek a genetikai változások új fajt produkálnak. De ez nem igaz, mivel kicsi változás, mint a kaméleon színeváltozása, nem más mint az adott fajnak a genetikailag programozott pulzálása, egy adott körben mozog. A kaméleon változik ugyan, de a kaméleonságán belüli mértékben!

Akkor lesz új faj, ha a kaméleon elkezdi magát nem kaméleonná változtatni, tehát valami olyasmit kezd el kifejleszteni, ami már nem kaméleon jellegű módosulás, akár a halnak a szárazföldi komplex tüdőstruktúra aprólékos kifejlesztése egy teljesen új /már nem vízhez kötődő/ rendszerhez igazodóan. És mivel ez nem megy egyik napról a másikra, szükség van egy hosszú és értelmesen egymásra épülő, egymást kiegészítő mutációsorozatra. És ez az ami az evolúciós elméletet megbuktatja, mivel egészen addig nem életképes az új faj felé irányuló lépcsőzetes átalakulás, amíg az átalakulási folyamat nem ér a végére.

A holnap túlélése, a ma kiselejteződése

Mint már megállapítottuk, a halnak nem elegendő csak az uszonyát szárazföldi végtag irányába módosítani, hanem a szárazföldi élettérben való túlélése a teljes szervezeti rendszer átalakulását érinti, és rögtön, és azonnal, és nem holnap, hanem ma, és nem alkonyatkor, hanem reggel, ha reggel dobja ki a hullám a halat a partra. Mert magától ki nem jön, az biztos. És ha kijön, amelyik kijön, az azért van, mert annak a halnak alapszinten megvannak az anatómiai adottságai, amelyek őt mindként élettérben életben tartják.

Tehát a tüdős hal nem magának fejlesztette ki a tüdőt, mivel a tüdő csak az összes többi szervvel összhangban tud működni és túlélést biztosítani, és amíg ez nincs készen, nincsen túlélés. Képzelj el egy embriót, amely genetikai károsodás miatt a belső szervek tekintetében fejletlenül jön világra: félig kifejlődött szívvel, tüdővel, idegrendszerrel, vesével, izom és vénahálózattal, stb. Amije van, az mind félkész neki. Mennyi esélye van a túlélésre?

A vízből kijövő halnak ugyanezt a sorsot kellett hogy kiszabja a véletlen genetikai mutáció forgatókönyve, mivelhogy még céltudatos tervezéssel se lehet ezt egyből és mindenre kiterjedően létrehozni. Hiszen a mérnökök is apránként terveznek meg minden kis lépést és valósítanak meg, de ez egy élő szervezetnél még bonyolultabb, sőt hallatlanul bonyolult, még emberi ésszel is nyomon követhetetlenül bonyolult. Az ember pl. még a bor érésének folyamatát sem tudja átlátni, nyomon követni, nem hogy egy élőlény kibontakozásának minden aspektusát, teljes felépítését.

Nem csak maga az Élet misztérium, hanem különösen az élet szerveződése, kibontakozása, egy adott élettérbe való beágyazódása. Azt állítani: „Ha vannak atomok, és mód kínálkozik, molekulák is lesznek; és ha a molekulák nedves, meleg helyen tanyáznak, előbb utóbb lesz belőlük elefánt is.” /P.W. Atkins a Teremtés 17. old./ - nos ez olyan elvakult, a valóságtól elrugaszkodott állítás, hogy párját ritkítja. Ámbár tképpen nem is olyan ritka, mint amilyen elvakult, hiszen az egész evolúciós elméletben utazó tudományos hipochonder szakértőgárda ezt állítja.

Ha mód kínálkozik, ez jól hangzik, csak hogy magától az élet kialakulására mód nem kínálkozik /lásd pl. Baumann Miklós biokémikus professzor tényfeltáró előadását a materialista szemléletű életkeletkezés lehetetlenségéről – https://www.youtube.com/watch?v=XVcPGUrgMNg/. Továbbá arra sem kínálkozik mód, hogy egy makromutáció egyszerre létrehozzon egy önálló rendszerfelügyelet alatt álló szervezeti egységet.

Precízen egymásra épülő, hosszú lejáratú sorozatban meg különösen nem képes, mert az életképességet biztosító szervezeti egység ennek a harmonikusan összeépülő folyamatnak a végén jelentkezne, miközben az életképességre minden pillanatban szükség van, nem majd, hanem rögtön és azon nyomban.

Félkész vese nem szűri ki a mérget, félkész szív nem keringeti a vért, félkész idegrendszer nem koordinálja a sejtszintű vezérlést, az ideghálózati impulzusok jeladását és jel felfogását, az izomrendszer harmonikus működését, az egyensúlyérzék fenntartását, félkész agy nem nem biztosítja látást, félkész ízület nem biztosítja a járást, félkész tüdő nem biztosítja a légzést, és félkész szaporodási mechanizmus nem biztosítja a fajfenntartást. Ha meg emészteni sem tudsz, mert az emésztőszervek is félkész állapotban vannak, akkor miről beszél az evolúció?

Félkész gázcsap nem biztosítja a robbanásmentességet!

Olyan új fajok kialakulásáról, amelyeknek a kritériumait ők határozzák meg, hogy szerintük mi számít új fajnak. Kb. mintha azt mondanánk, ha a malac farka nem nem csontos, hanem lompos, az már új fajnak számít. Igaz, hogy a lompos is meg a csontos is a malac tulajdonsága, és akárhonnan nézzük, malac van a sor elején meg a végén, de őket ez nem zavarja. Kifundáltak egy elméleti levezetést, amikben fajátalakulással járó szerteágazó folyamatokat határoznak meg, természetesen a saját szája ízük szerint, és rásütik, hogy azok új fajok kialakulásának melegágyai.

Előtte persze Darwin nyomán elkenik a fajhatárokat, hogy azok összemosódnak, utána meg hirtelen új fajok megjelenéséről beszélnek. Az evolúciós filozófia pont azért tud fennmaradni, mert olyan képlékeny, hogy képes bármikor valamit és annak az ellenkezőjét is teljes lelki nyugalommal állítani, aki pedig ennek tudományos voltát meg meri kérdőjelezni, arra rásütik, hogy totálkáros, agymosott, elmeháborodott. Olyan szinten tartják bizonyítottnak az evolúciót, hogy annak megkérdőjelezése egyenesen a tudomány szavahihetőségének a megkérdőjelezésével egyenlő, és aki erre vetemedik, azt a tudományos társadalomból kivetik.

A kreacionizmus és az Intelligens Tervezés /Intelligent Design – ID/ a szemükben egy stupid elmecsökevény visszamaradott terméke, és olyan szinten lenézik képviselőiket, mint az ókori zsidó vallásvezetők az egyszerű népet, amelyet olyan jelzővel illettek, hogy aki nem ismeri a törvényt, az átkozott!

De ez az evolúció tudományos bankárainál sincs másként. Más nézetet nem engednek érvényre jutni, mint a magukét, és tudományosnak beállított álláspontjukat, mint harcászati védőállást védelmezik, annak igazát a végtelenségig állítják, és nézetüket erőnek erejével rákényszerítik a társadalomra.

Holott pontosan a filozófiamentes, előre elkötelezettségtől mentes tudomány cáfolja állításaik megalapozottságát, amelyeket a részigazságok tudatos és ravasz összekombinálásából állítanak össze olyan egységgé, amely csak elméletben létezik, de a valóságban ezek a részegységek nem képeznek, nem fejlesztenek, és nem építenek fel önálló egységet.

Gyakorlatilag a génalapú variálódások nem építenek fel új fajoknak tekinthető teljes szervezeti rendszeregységeket, hanem a fajokon belüli formarendeződéseket ők állítják be új fajoknak, hogy az elméletük működőképességének látszatát fenntartsák, és szavahihetőségüknek ezáltal érvényt szerezzenek.

Na de ki is bírálná őket felül, mikor önmaguknak bírái, hitelesítői és jutalmazói. És mivel tudományosnak beállított álláspontjukból automatikusan következik a szabadon választott erkölcsi elkötelezettség vagy szabadelvűség, a társadalom legnagyobb részét is megnyerték maguknak, akiknek ez utóbbi többet jelent a latban, mint az, hogy valóságos tényekre építkeznek-e vagy ténnyé gyúrt képlékeny elméletekre.

Az evolúciónak nem az a lényege, hogy a halak kijöttek-e a szárazföldre vagy sem, mert ez csak a látszat. A lényeg amit kifejez: az intellektuális attitűddel átszőtt istentagadás választása. Amit Ádám és Évának a tiltott gyümölcs evése jelentett, ugyanazt jelenti a mai kor emberének annak eldöntése, hogy mit gondol a halak szárazföldre való kijöveteléről.

A látszólagos előnynek azonban igen komoly ára van, ugyanis ehhez az érzéshez kitörölhetetlenül kapcsolódik az egyes embernek a bűnről való vélekedése: „bűnös az, akit elkapnak, és a bűnöst is tisztára moshatják jól megfizetett, a jogi kiskapukat jól ismerő ügyvédei!”

Az önzüllesztő társadalom így ássa alá saját fennmaradásának erkölcsi tartóoszlopait a tudományos felvilágosultság nevében, de a vele járó keserű következmények elszenvedésének elkerülhetetlen árnyékában.